PUB Beszámoló

Arra is tök egyedül jöttem rá, hogy abból kell főzni ami van, úgyhogy három olyan dolgot vettem most elő lelkem kopott sifonérjából, amik eddig is sokszor segítettek már a hosszú futások és a mindennapok nyomorúságaiban is.

Jókedély. Magabiztosság. Rögeszme.

A 222 kilométer első felében a jókedély a kísérőm…alapvetően megy ez magamtól is, de sokat segítenek jókedélyűnek maradni azok az arcok, akik kijönnek szurkolni, érdek nélkül, fotózni, hátba verni erősen, lelkesíteni engem, síppal-dobbal-nádihegedűvel, vagy éppen csak figyelni a majmot a ketrecben…minden ilyen találkozás után nehéz tovább futni, de menni kell…még jól haladok, úgyhogy irányba fordulok és hallgatom még egy darabig a hajrázást…hallgatom, ahogy elhalkul…hallgatom, rezzenéstelen arccal.

A jókedély segít, amikor térdig beterít Keszthelyen a Balaton kicsapódó viharvize - amit amúgy nagyon szerettem volna elkerülni -, a jókedély segít, amikor zárva találom a kutat valahol, amikor csupasz seggel guggolva észreveszem, hogy elhagytam az összes papírzsepit, a jókedély segít, amikor Mikivel keresgéljük a Varga pince bejáratát, amikor Fenyvesen a negyedik kerítésen átmászva sem találok vizet, a jókedély miatt tudok nevetni az esőn, a bezárt büféken, a kerülőútra vezetett bringasávon, vagy amikor a tükörsima térkövön dobok egy gecinagy hasast…igyekszem mindenen nevetni, vagy minimum mosolyogni magamban, ha meg ez sem megy már, akkor sem dühöngök semmin, csak konstatálom a történést…rezzenéstelen arccal.

A déli partra éles balkanyarral fordulunk rá, most pont itt oltják le a villanyt, néhány perc alatt lesz kulasötét, ezzel egy időben kezd esni a hosszú áztató eső…kibaszott hosszú ez a déli part bazmeg, pláne télen, éjjel, pandémia idején…most Berénytől a világosi magaspartig bő 12 óra alatt mindösszesen négy élő embert látok, két lelkes futótárs szurkol nekem Szemesen, illetve két rendőr megállít Öszödön, hogy mégis mi a jóistent csinálok itten kijárási korlátozás idején…leadom nekik a műsort, kezükbe nyomom az engedélyemet, ők jó utat kívánnak nekem, én meg elcsoszogok szépen keleti irányba…rezzenéstelen arccal.

Nagyjából ezen a ponton, az éjszaka derekán jön jól a magabiztosság…közel száz darab 100 km feletti móka, rengeteg egyedül átmulatott soha-véget-nem-érő-éjszaka tapasztalata szemernyi bizonytalanságot sem hagy bennem, hogy se hideg, se eső, se technikai probléma, se a 14 órás sötétség, se az egyedüllét nem fog érdemi problémát jelenteni…hatalmas teher kerül le rólam azáltal, hogy semennyire se kell ezekre fókuszálnom…ezen a ponton nincs más tennivaló, csak rózsafüzérként morzsolni a kilométereket, morzsolni az órákat, a perceket…nem törődök semmivel, nem foglalkoztat semmi, tik-tak-tik-tak-tik-tak, mint egy 174 centis élő metronóm, csak menni mindig előre…rezzenéstelen arccal.

Zamárdi közepén már tudom: ez most rettenetes lesz…az előző húsz kilométer egy önmagába omló spirál volt, nem holtpont, hanem valami sokkal rosszabb…a semmiből feldagadt a lábfejem, sosem éreztem még ilyet, de az hamar világossá vált, hogy ez itt és most nem lesz jobb.

Az utolsó bő félszáz kilométereken csak métereket tudok futni.

Na, innentől lesz izgalmas a dolog, minden, ami eddig volt csak felvezetés ahhoz, hogy megmérettessenek…általában próbálom elkerülni ezt a fázist, pedig valójában ezért csinálom…széttárom a karjaimat és belehörgöm a rideg éjszakába: “Még nem veszíthetek!…még nem!…MÉG ÉLNI AKAROK!!!”…nyílván senkit nem hat meg a nyomorom, úgyhogy fejembe húzom a kapucnit - a legkedvesebb futócuccomat -, lehajtom a fejemet, csak a cipőmet meg a tovatűnő aszfaltot figyelem és rögeszmésen menetelek a cél felé.

Az arcom meg se rezdül.

Ha csoszogok, hát csoszogok…leszarom…botorkálok…felveszek két botot, nem működik…a füvön megyek, nem működik…kocogásra váltok, nem működik…semmise működik…poshadt fosszagom van, az legalább vicces, meg nézem, ahogy fröcsög a vizeletem a cipőmön, az is vicces…ha ez az egész komoly dolog lenne, akkor valakivel bevitetném magam a célba, mert ez már rég nem sport, inkább valami öncélú önsanyargatás, verhetném szöges lánccal a hátamat is akár, azzal legalább hamarabb végeznék, de mivel ez az egész csak játék, ezért végigmegyek…végigmegyek bazmeg, ha beledöglök is, nem érdekel a holnap, nem érdekel a jövő hét, csak az érdekel, hogy AKAROM azt a pár percet a célvonalon…nem azért jöttem el idáig, hogy dolgavégezetlenül hazasomfordáljak, a kör az nem 325 fok, hanem 360, az ultrafutás úgy működik, hogy ha 95 százalékig eljutok akkor még nem vagyok sehol, szopóka, sajnálom, de ez van…órákon keresztül rögeszmésen csak az utolsó kétszáz méterre gondolok, az ad erőt, amit ott fogok érezni, az simogatja a lüktető lábfejemet most…ez az egy működik…rögeszmésen menetelni, mindig csak előre, rezzenéstelen arccal…

Snitt.

Ide írhatnék bármit, hatalmas szóvirágokat bűnről és bűnhődésről, Szodomáról és Gomorráról, meg erről az egész nemtudommiről úgy általában, de egyrészt úgyse értenétek, másrészt el se hinnétek, harmadrészt meg kaparjátok ki magatoknak a gesztenyét, dolgozzatok meg azért a csodáért, amiért nekem mindig minimum 20-24 órát kell hajtani a szopórollert…tiszta szívemből szurkolok, hogy nektek elég legyen ugyanehhez 8-10 óra.

Újabb snitt.

…nem futok oda hozzájuk az utolsó kétszáz térköves méteren, pedig nagyon várnak már…nem futok oda, ha az elmúlt hatvan kilométeren nem futottam egyetlen métert se, akkor nem itt fogom felölteni a szépen csillogó ultrafutó jelmezt…a maradék harminc percet legszívesebben amúgy is rászánnám erre a kétszáz méterre, ezért a kétszáz méterért jöttem, nagybetűs ÉLMÉNY, a térkő szinte cirógatja a talpam, nincs erre jobb szó: eufória.

Másodszorra is olyan ez, mint életed első szeretkezése után hanyatt dőlni…rácsodálkozol az égplafonra, megáll az idő, megáll a mozgás, tiéd minden, a világ, az élet, nem érdekel semmi és senki…se ölelés, se jó szó, se érem….semmi.

A hangok eltompulnak…lassított felvétel.

Komótosan ráomlok a hideg padkára a fosszagú nadrágommal és egyszerre azt érzem: megölelnék mindenkit…Györgyit, Mikit, Erzsit, Tomit, a csupasz fa görbe törzsét, a szemetest, az aquaparkot, az egész istenverte Balatont, az égen mosolygó ragyogó napkorongot…

Itt és most én vagyok Vasco da Gama, a Nobel-díjas, az olimpiai bajnok, a jaltai békeszerződés aláírója, szűzek ezreinek megmentője, az újkori világ nyolcadik csodája.

Már nem fáj semmi, már nem számít semmi…akár meg is halhatnék.

Itt és most.

Könnyedén.

/Köszönöm a pillanatképet Szélesy Balázsnak…️/